A kopott de mindig ugyanúgy viselt szürke kabátnak még a színe is magányos volt ahogy végigballagott azokra az emlékekre akasztva amikből az öreg Úr ált. a Vasárnap magábarogyasztotta a tekinteteket és sötétbefordult a sarkon mit sem törődve azzal hogy kit hagy hátra. A rossz szatyor mint olvadt műanyagjégcsap csöngött a göcsörtös ujjakon és saját életet élve ellenszegült minden mozdulatnak mintha a gravitáció többszörös szomorusága húzná lefelé. Ismerte már az utat ha lepottyant volna a szél kérdés nélkül damilon rángatta volna végig a sarokra majd be balra át azon a pocsolyán amibe gazdája minidg belelép és be a bérház lépcsöfurdulojába ahol mindig sok a motoszkálás a mindig eltűnő kulcsomó miatt. Piros kalapok elegáns esernyők folynak el a szürke köd patakban de senki nem veszi észre a szürke kabátot és a ballagó múltat. Időtlen az egész. A csoszogás a tudatlan kirakatba bambulás az elmúlatlan mulás. Vajon tűnődik? Vajon egyedül van? Vajon érzi?

Lehet kiáltana. Lehet nem tanulta meg. Lehet tudott de már nem mer.