(Erwin Olaf megnyitó)

átporoszkál a tudat életünk reflexioján

ahogy belebotlik az elhagyott pillantásokban

meg megállva tűnődik a felszin gyarlóságán

megbujik az elfeledett  sarkokban

korhadó kiálltást visszafogva kántál

ujra meg ujra bambul csak némán

kabátját ledobva az üres szobába

fejét rémálomra hajtva