az alakok áttámolyognak aj éjjelen a fényérzékeny film zajosan hívja le lelküket s a sarkok felpenderenek. kontrasztok verik át magukat az árnyakon és betámolyognak a kísérő tudatok lüktető magányába.

itt nem szabad kimondani. itt fogni kell a torkot ha torkaszakadtából üvöltene hogy gyere velem hogy ne hagyj egyedül hogy nem akarok úgy maradni mint ti.

viselni kell.  mint időverte ballonkabátot az esőben ami csíkokban hozza a neonfények mocskát a semmirevaló szar kocsmák szagát.

a lábak teszik az evolúciós maradék munkáját bal jobb bal jobb finom motorok mozgatják az izomzat pneumatikáját elfedve a belső vergődését a kapaszkodó íveket a végletekig végletbe hajtó idő tébolyát

behuppanak a taxikba sugárutak nyelik el a elsuhanó vágyakat és remélik a taxis majd röhög valami éjféli kabarén

aztán odahaza az singlilakásokban azt akarják hogy ne sípoljon a csend az erkélyi cigifényben és parázs pislákolja be a semmit ami körülveszi őket. aztán majd az ugyanaz az ágy ugyanazzal a semmi ígérettel ugyanazzal a hideg öleléssel vigye át őket ugyanazon a semmin hogy végre reggel lehessen és végre ne kelljen bujkálni a magányban mert minden és mindenki magányt hoz.