Andalog az édes nedves napfény

néni kabátja alatt tüsszent a csalfa szél

elbújik az utca zaja a léptekben

ráncokban csordogál tovább az élet

pocsolyába integet az ásító világ

karikákat dobál bele az állandó semmiség

elreppenek a molekuláris színek

hullámokban nevetnek az elmúlt percek

minden felülete nedvesen tükrözi a belsőt

kifelé mered a szemüveg alól a kenyér ára.

köd folyt magába minden ballagást tér pislog rá a támolygó időre

a múlt löki tova a lépteket de már nincs merre minden éppen inkább megáll pihenni.

minden leragad és nedves nehéz belső súlyában hazavágyik.

aki most kint van az kint is marad hiába siet haza

ha haza is ér kint marad magában, magára

Leülnek üvegesen kopognak a tekintetükkel a szőnyegükre és befolyik a redőnyön a köd

kilégzik a szájukon és halántékukon kígyózik a szürkeség

nedvesen kicsapódik a meleg rossz pickwick csészéjére

felkúszik a falakig és hideg tenyerével benyúl a tapéta alá hogy lefejtse a színeket és erodálja  tévé fényeit