Elővettem egy papírt a zsebemből ami épp csak félig volt lukas az éjjeli suhanásban miközben a fehér csíkok a szivem nemritmusában csapdostak a motorháztető baloldalára a fényszórók után loholva és  leírtam

egyedül vagyok

Egy sejt membrán vesz körbe ami túl van automatizalva és túl sokszor rángatja a belsőm kedvére mintha nem lennének csak ezek az automatizmusok amik körbevesznek és betompitanak a holdfényben

Int a kezem biccentek nevetek reagálok ígéreteket teszek. magamnak. másoknak

Mindig csak úgy teszek

Mintha lehamlana rólam minden és vizenyőssé válna a haladásom

Fekete minden a fényszórók mögött csahol a csend és falja a némaság az utat.

Nebraskat hallgatom. Azt amit Springsteen egyedül elzárva irt egy poros semmi közepén egy magnóra és amikor először hallgattam ezt nem tudtam hogy majd ez lesz az a Nebraszka amiről majd annyit olvasok

Egyedül hallgatom. Tömött a kisbusz  és mégis nincsenek itt az emberek

Vajon csak ez a burok lettem? Nem akadályoz hanem véd de akadozik

Mert nem kapaszkodok emberekbe. Mért nem kapaszkodok az emberekbe? Mert nem mozdulok. Mért nem mozdulok? Amikor elmennek tovább nem is sejtve hogy milyen sokáig nézem őket

A Hold dobol a Hortobágyon a csaholó suhanásban amint megnyílnak a most olyan őszintének tűnő felhők

Emlékszem hogy otthon a nád függöny üzenet nélkül és ütemtelenül kopogtatott az ablakkereten a nyári sötétben a védett fák zöldje körül ahogy csukot szemmel néztem a plafonvégtelent. Akkor sem mozdultam

De akkor is magányos voltam

Túl hosszú hosszú kávéra fintorogva egyik életből a másikéba nyújtózok át a reptéren a sok jobb verziót kapó között.

Édes női parfüm mosolyog simogatóan Szőke könnyedsége át és irigylem a friss levegőt a nagy üvegablakok túloldaláról

Egymásba zárva pakkok az emberek.  boldogság entitások, utaznó ünnep és gazdagság és jól szituált színház az elszakadás és bizonygatás átverésében

Elhagyni az iméntet meg a kormos nem létező háttérországot és elfelejteni hogy vissza kell térni

Gondolni akarok valakire

Azt akarom gondoljanak rám

Arra vagyom legyen háttér országon de már megszoktam a hiányát

Már nem a valami hiánya diktál hanem a hiány akármi nélkül

bambulok a kis körablakon kifelé a szárny mögött

Már odalent sincs sötét és ezt sem oldottam meg

Csak bámultam a plafont az autópályát a sorban álló tömeget a hosszukavet a repülő frissen pucolt szédítő karpitjat

és már nem érdekel