BLOG

nem vagyok egyedül csak kikoptam magam mellől is

elviselem mert megbeszélem. magamban

számolom a kockacukrot a kávéba a lépéseket a spejzba.

a napokat

Ugyanott kávézok ugyanazt ugyanakkor

mindig megkérdezik finom e. mindig az.

sosem hiszik el.

én sem

rám folyik az idő betemet a tér

súlytalanul visz a történés a lét

dissolválok magam életében

savazom a történetem a saválló műanyaghordómban

az van ráírva hogy NÉV: Lakhely:  Született:

lepereg a címke sarka.

sokat állt már.

nem bír a cucc a húsommal

feszes keret geometriáján Dali elfolyása ágy szélén ül
háttal a sötétnek a bőr pikkelyekben kiáltást szül
feltápászkodik a remegve lélegző kikelet
támolyogva elrendezi a falon a szöveteket

bambul a golyó a szem ketrece
fülbemászó a tér növekedése
vállakon az árnyak varjak
elreppennek mihelyt belémmarnak

zöldes kékes mocskos műanyag a talpon
elhagyott emberek nyomai az arcon
nem keresnek és nem keresek
szálak futnak bennem már nem erek