BLOG

Mi vagyunk azok

mi vagyunk azok akik “úgymond” csajoznak

akik szemmel “verik” amiről csak  álmodnak

akik már fejben elfogadták hogy így maradnak

kiknek a Szír helyzet csak kávéhoz sakkjátszma

a banki hitelek söralátét a délutánra

semminek nincs már súlya

akiknek a múlt az egyetlen gyámja

kibekkelni napról napra

úgy élni hogy önmagad legyél magadban a fricska

Utálni az összes sikerest

menekülni a látomásba mehet a világ el a picsába…

így hát mi lettünk azok

mi lettünk azok

akik vágynak de nem csinálnak

kerti kiszékben lavorba hugyálnak

Mi lettünk azok akik nem engednek

a múltba révedve érvelnek

Mi lettünk azok akik eltűnnek

a rózsaszín szobákban megkergültek

Mi vagyunk azok akik a buliból hazamennek

Mi vagyunk azok akik egyedül

mi már csak úgy vagyunk

harminc az mikor vasárnap sorba állsz a tescoba a wc szőnyegér hogy ne fázz szarás közben mezitláb. Amikor már nem érdekel a más bmw je de még nem kurtál a saját suzukidban.  A harminc az amikor már mindenkinek gyereke van te meg kutyát szeretnél.  Egy hirdetés vagy a villanypóznán de csak cigipapirnak téptek belőled számot és Marvin Gayt pont jonak látod. hiperkarmával hangolsz és kocsival “miafaszér jársz el szórakozni”.  Zavar ha a  kávé savas  direkt neked másra fözik persze anyádon kivül más nem főz neked. Tagadod a zuhanást “még minden rendben” a földetérést meg megsem éred.  Botorkálsz a falak közt ablakokban sok idegen kacsintanak félválról de senki sem integet.        

a pallok és szálkák matematikai metszéspontaiban szabályellenesen esett csapdába valami meleg abból a gomolygó nafényszagból ami körbefolyta a vizeket azon a tavasszal. ki lehetett tapintani a percek verőerén a csurgo idő dobogását ahogy ráfonta magát a csuklókra ziháló mellkasokra azon a tavaszzal. Átverés volt az egész. Ez már rég nyár volt csak nem szóltak senkinek.
elmozdultak a sulypontok kilengtek a miutatok elvesztek az emberek és nyers csupasz formát öltött minden a höhullámok verejtékes köde alatt. Kontrasztos magány öltöztette buja pózva a testeket mindenki várta amit nem látott még senki de ott volt a szemekben a halaszthatatlansága. Zavartan csüngtek a tekintetek a semmiben és mindeki kereste a másikat de senki sem találta önmagát.

 ma hagytam magam átmosatni a fénnyel . mindig is tudtuk hogy az ember molekuláris szinten van a napfény rezgésszámával kapcsolatban. Valamiért gerjesztőleg hat.  Ilyenkor leengedi a kezét nem védekezik a tudat csak hadja hogy a lecsukott szemen keresztül az a narancssárgás meleg golyobis uszkáljon egy kicsit és tentákulumaival ujabb és ujab viszonylag stabil felismeréseket huzzon be az agyba. Aztán majd a nap végeztével a fény letünésével a sötétben majd eldöl ezekkel a a kis fénylényekkel mit is kezd a tudat.

Érdekes hogy ilyenkor csak meleg felismerések potyognak semmi aggodalmaskodo kérdés. esetleg egy egy “vajon” kezdetű feltevés de semmi több.

A mai VAJON is a füben született a vízparton. Mennyit érünk ha feladjuk amiért küzdünk csak mert sosem lehet a miénk és elégünk benne vagy inkább ettől. Vajon mi marad belőlünk akkor ha nem égünk… azt gondolom ugy nem ér az egész semmit. Még ha elérhetetlen is, el kell fogadni amit érez az ember. Nem lehet elkerülni.

Csak forgolodni majd a sötétben

A fény rározsdált a göcsörtbevert almafa alá odaandalgó fehér kerti szék műanyag húsára és megfogta a kezét az idő idehajtogatott majd gondosan rávasalt árnyékának és közösen feszültek az ingo éleken ideszögelve az elmúlást az elúszó pusztaság útmelléki magányába
A térdelő parasztház idekéreckedett megrogyni s már megbicsakló tetővel mintha kalapját biccentené a végzete előt bevert ablakával odakacsint a semmibe ahonnan a négyes számú út globalizácioja visszainteget kajánul
Elköszön
Az ideakasztott földút meg megfeszül göcsörtjeivel a szélben, ívet vet majd elernyed de még ideköti ezt az elpislákoló apro dohos kis szigetet még de lassan elsüllyed a az eső és gyom harapásaiban.
Segitségért csak a vén fa integet léte is pöuszta kiálltás itt bár dereke elvásott a romlásban s ágaival jajveszékel a dühöngő szél kiálltásiban
Délidő ugyan ha néha er rejár a nappal részegülve és nem felejti el akkor megböki még a cserepek utóját és simogatva szellővel elhordja a múló percek omladékát amelyek lehámlanak a porladó falakról

Tessék csak tessék nincs idő elpirulni, neki kell esni! Fölém kell állni hátamra kell fordítani és két kézzel a bordasornál a 3 ujjas beszögellést megfelelő nyomás kíséretében felpattintani -mint régen sokol rádiók elemfedelét- és fel is nyílik az egészem. nem bonyolult.

Itt van ez a gödör bennem a most már üres fekete kongás egyetlen motosz benne az a piros fekete zacskó ami néha ritmusért matat vakon. Akár a szél is lengethetné annyi az élet benne.

A keretes piros pecsét |szív| kopóban rajta és köpi már az olajat is, cserés lenne már de nem kell senkinek semmire másként meg hogy…

Ezt  kellene most megrugdalni hogy magához kapjon legalább míg kitalál innen itt az ürességbben hogy köhögjön még valami rozsdás próbálkozást ide bele a kapualjba ahova a fény sem esik be attól a két nyugdíjastól akik megálltak piacramenet mert ide akartak eltörpülni a siető óriás világ elől…

sosem hittem volna de most ezzel a félálmos félig kényelmetlen posttal nyitunk.
jo?