Andalog az édes nedves napfény
néni kabátja alatt tüsszent a csalfa szél
elbújik az utca zaja a léptekben
ráncokban csordogál tovább az élet
pocsolyába integet az ásító világ
karikákat dobál bele az állandó semmiség
elreppenek a molekuláris színek
hullámokban nevetnek az elmúlt percek
minden felülete nedvesen tükrözi a belsőt
kifelé mered a szemüveg alól a kenyér ára.
köd folyt magába minden ballagást tér pislog rá a támolygó időre
a múlt löki tova a lépteket de már nincs merre minden éppen inkább megáll pihenni.
minden leragad és nedves nehéz belső súlyában hazavágyik.
aki most kint van az kint is marad hiába siet haza
ha haza is ér kint marad magában, magára
Leülnek üvegesen kopognak a tekintetükkel a szőnyegükre és befolyik a redőnyön a köd
kilégzik a szájukon és halántékukon kígyózik a szürkeség
nedvesen kicsapódik a meleg rossz pickwick csészéjére
felkúszik a falakig és hideg tenyerével benyúl a tapéta alá hogy lefejtse a színeket és erodálja tévé fényeit
