BLOG

a lerobbanó motorzaj körbedöngöli az ölelő ócska kéket a buszon a remegés tartja az ódon testet s benne a szürke pislákoló utasokat akik rég elhagyták. nyugdíjas az egymillióból kapaszkodik szálkaként bordába ragadva a Tungsram lop szembogarába magányos pislákot onnan szűrődik kifelé az élet. statikusan ellenáll a dinamikának ahogy a doboz vetné ringatná ide oda konokul tartja magát a semmiben a semmiért. Mintha erre az éjszakai keringőre élt volna eddig mintha erre a magányos viadalra képezte volna az élet a sok teherrel és még csak nem is látja senki. Átszeli tekintetével a pestet a várost a családok nyomait a járdán  a gyógyszerárakat a Kossuth rádió elhaló szignálját mindent lát ahogy a Blaháról a nyugatihoz tekereg át a nagy test tespedésében

Ő csak pislákol konokul szorítja magát a busznyi vákumban a doboznyi nyugdíjasságban majd leszáll.  Fókuszból kicsúszva szikrázó fények előterében de elnyelő sötétség közelségében a szatyra és botja közt egyensújoz ahogy a kisutcában egy tátongó kapualj magábaásitja

olyankor csak ledobom az életem az ágyon és kiszakadok vissza ahol nem számítok. lüktetek fázok szomjuzok és megvagyok.  levegőért kapkodok és bolyongok. olyakor én már nem tudom ki vagyok

az alakok áttámolyognak aj éjjelen a fényérzékeny film zajosan hívja le lelküket s a sarkok felpenderenek. kontrasztok verik át magukat az árnyakon és betámolyognak a kísérő tudatok lüktető magányába.

itt nem szabad kimondani. itt fogni kell a torkot ha torkaszakadtából üvöltene hogy gyere velem hogy ne hagyj egyedül hogy nem akarok úgy maradni mint ti.

viselni kell.  mint időverte ballonkabátot az esőben ami csíkokban hozza a neonfények mocskát a semmirevaló szar kocsmák szagát.

a lábak teszik az evolúciós maradék munkáját bal jobb bal jobb finom motorok mozgatják az izomzat pneumatikáját elfedve a belső vergődését a kapaszkodó íveket a végletekig végletbe hajtó idő tébolyát

behuppanak a taxikba sugárutak nyelik el a elsuhanó vágyakat és remélik a taxis majd röhög valami éjféli kabarén

aztán odahaza az singlilakásokban azt akarják hogy ne sípoljon a csend az erkélyi cigifényben és parázs pislákolja be a semmit ami körülveszi őket. aztán majd az ugyanaz az ágy ugyanazzal a semmi ígérettel ugyanazzal a hideg öleléssel vigye át őket ugyanazon a semmin hogy végre reggel lehessen és végre ne kelljen bujkálni a magányban mert minden és mindenki magányt hoz.

A Telep meredő fénylő panelrengetefgényei fogsorként vicsorognak a düledező éjjelbe,  belemarnak a sötét súlyába belenyalnak húsába és harapják kongó üreges ürességét.

Korrodáló íveket húznak a csillagok flitterei

Az elfeledett tompa sebek visszahavaznaka tájra   és az kiserdei ágakra láthatatlan hangtompítás a feslik.

Sosem hallanak meg az éjjben

Elbicsakló testek matatnak a síneken a kerek kiserdő megint kacag a testeken

Őlel megrág kihasad …

szaladna de hova a tudat

Andalogva kapirgál a kései dudaszó késként hasit a mozdony fényszoro

kutyák hiszik ez az altató

csaholják az öreg baktert a holdat

ma ők is meghalnak

rrrr

(Erwin Olaf megnyitó)

átporoszkál a tudat életünk reflexioján

ahogy belebotlik az elhagyott pillantásokban

meg megállva tűnődik a felszin gyarlóságán

megbujik az elfeledett  sarkokban

korhadó kiálltást visszafogva kántál

ujra meg ujra bambul csak némán

kabátját ledobva az üres szobába

fejét rémálomra hajtva

egy idő után azt vettem észre hogy nem megy. már nem számítok magamnak sem. ez úgy gondolom egy folyamat volt az egyedül járkálások folyamán. Elhagytam magam mások számára és magamnak is. Könnyebbség volt behodolás igazából az okát sem tudom egyszerre csak nem volt jo egyedül de még mindig könnyebben ment mint velük. Elszigetelődtem. Aztán maradt az erdő. Nem volt ez célom csak utam lett. Aztán egyre többször. ÉS most, most tél van esik a hó senki nem járja mégis itt vagyok. Magamban.

pergő barna hasadás futva rajzolt a kibicsaklo  kereten

kiáltó kéket ragasztott a fagy  az üvegen.

szikrát kiáltott a dermedés

szél vájta tovább az időt:  itt a fénytemetés

tétova zajok itták be magukat a falba

didergőn esett a szín darabjaira

pille könnyű pihék koccintottak árnyakat

pislákolo fények bontanak  irányokat

magára maradón áll a réginek

várva adja magát át a télnek

elmulás fekéje feszegeti az ereket

barna fejfája lett a semminek

ez is csak egy nap volt a mások aranyáért a mások bitjeiért a közmegállapodásban szereplő mindenkinek jobb lesz igy a társadalmi beilleszkedés szempontjából naptárában. Éjféli kocsibabicsaklás és hazaevezés suhanás az esőn észrevétlenül át a pislogó pirosok karácsonyfafüzérjein. karácsony. Cincogó rádió erőlködik a búgó éjjelben kerék veri a tócsát az éterben.  Nyugalom ül a vállakra és mezítelen valósággá válik az álomvilág.  Eldöntetlenül tekeredik a kormány vajon alszunk vagy ébredünk? Elúszik a város sötétbe rejlik a reflektor erdők szelik csendet át minden közelről kerül ismeretlenné az üvegen át.

erős kanyar. kipergő kavicsok a felni kiált szempillantás alatt peregne az élet de csak beakad és serceg.

Mért maradni

nincs válasz. nincs mire. már nincs kinek sem.

Mosoly. megérkeztünk.

A kopott de mindig ugyanúgy viselt szürke kabátnak még a színe is magányos volt ahogy végigballagott azokra az emlékekre akasztva amikből az öreg Úr ált. a Vasárnap magábarogyasztotta a tekinteteket és sötétbefordult a sarkon mit sem törődve azzal hogy kit hagy hátra. A rossz szatyor mint olvadt műanyagjégcsap csöngött a göcsörtös ujjakon és saját életet élve ellenszegült minden mozdulatnak mintha a gravitáció többszörös szomorusága húzná lefelé. Ismerte már az utat ha lepottyant volna a szél kérdés nélkül damilon rángatta volna végig a sarokra majd be balra át azon a pocsolyán amibe gazdája minidg belelép és be a bérház lépcsöfurdulojába ahol mindig sok a motoszkálás a mindig eltűnő kulcsomó miatt. Piros kalapok elegáns esernyők folynak el a szürke köd patakban de senki nem veszi észre a szürke kabátot és a ballagó múltat. Időtlen az egész. A csoszogás a tudatlan kirakatba bambulás az elmúlatlan mulás. Vajon tűnődik? Vajon egyedül van? Vajon érzi?

Lehet kiáltana. Lehet nem tanulta meg. Lehet tudott de már nem mer.